3.

Homokfarkasok

Gyönyörű, zöldellő fák, békés állatkák, és frissítő nyári szellő. Ez jellemzi most e csendes környé-ket. Azonban a némaságot egy kiáltás zavarja meg.

– Siess! Mindjárt utolérnek! – hangzott egy női hang.

– Már nem bírom sokáig, kissé elfáradtam! – majd egy másik válaszolt. – Hiszen van egy kis elő-nyünk velük szemben! Pihenjünk egy kicsit! Egyébként meg ruhát kell váltanunk, ezek alkalmatlanok egy összecsapáshoz!

– Rendben, de csak egy percet! Úgy is elérjük az erdő szélét, ott majd megállhatunk Tenshi!

A két lány csak rohant és rohant, míg el nem érték a rengeteg határát. Lassítottak, majd mindketten megálltak. Rögtön el is kezdték levetni hosszú kimonóikat, mialól előkerült a szellemírtó ruhájuk. A szőke, festett lány öltözéke kék-fekete színű volt, unokatestvéréjé pedig zöld-fekete színekben simult a testére.

– Itt is vannak! Ki az erdőből! A réten könnyebben tudunk harcolni! – kiáltotta – Gyere már Tenshi! Siess! Mit vacakolsz? Pár másodperc, és itt is lesznek!

– Mindjárt! A fegyverem beragadt! – közben próbálta a láncokat szétszedni, de hiába.

– Hagyd a láncokat! Azok nélkül is tudsz küzdeni. Vigyázz!

Amint ezt kimondta, egy szellem jelent meg társától nem messze, mi igen gyorsan közeledett felé-jük. Miliko, az idősebb nő rögtön oda is ugrott megvédeni unokahúgát. Nagy nehezen sikerült ezalatt a fegyvert is „megjavítani”, így a szellem megölése után már mindketten ki tudtak futni a rétre. Nemso-kára gyengébb erdei szellemek százai röpködtek fölöttük és mellettük, démongyűrűbe zárva a két szellemírtót. A csatát Tenshi kezdte, ki hosszú láncos eszközével könnyedén elpusztította a közelükben lévő lényeket.

– Az az átkozott szilánk! Mindennek az az oka! Ha nem lenne, akkor nem támadnának meg folyton ezek a dögök! – mérgelődött Miliko.

– Próbálj megnyugodni. Forró fejjel nem lehet könnyen győzni. – tanácsolta a másik lány. – Figyelj egy kicsit ide! Vedd fel a maszkodat, majd használd a mérgező bombákat! Közben ugorj a szellem-körön kívülre. Én végzek ezekkel, te a kijjebb lévőket támadd! – ismertette a tervet Tenshi, és pár pillanat múlva már fel is robban az első bomba, mit több démon elpusztítása követett. A két lány fantasztikusan harcolnak együtt, látszik, hogy ők már egy összeszokott páros.

Kicsivel távolabb a küzdőktől egy kis csapat folytatja útját. Nem is tudják, hogy tőlük nem messze két szellemírtó küzd. Az egyik tag viszont hirtelen megtorpant.

– Mi a baj Kagome? – kérdezte Sango.

– Egy ékkőszilánk van a közelben. Arrafelé. – az erdő irányába mutatott.

– Akkor mit álldogálunk még itt? Gyerünk! – kiáltotta türelmetlenül Inuyasha, aki amint felugrott a hozzá legközelebb lévő fa ágára, megállt. – Valahol küzdenek. Érzem az elhullott szellemek vérének a szagát. Elég erősen, nem lehetnek messze.

– Előre megyek! – ezzel Sango fel is ült kedvence hátára, és el is szálltak.

Utána indultak a többiek is Kagome irányításával…

– Vigyázz Tenshi! – Miliko viszont későn szólt, így a „kék szellemírtót” eltalálta az egyik démon, ki rögtön össze is esett fájdalmában. Az oldala erősen vérzett, a lány biztosan nem tudja folytatni a harcot. Az idősebb lány nyomban oda is rohant.

– Ez az én hibám… Valahogy el kéne vinnem téged egy biztonságosabb helyre.

– Szerintem most inkább a szellemekkel törődj! Testvérem, gyorsan fordulj meg! Au… – az olda-lához kapott, mibe ismét belenyilallt az az elviselhetetlen fájdalom.

– Csonttörő! Gyertek, üljetek fel! – amint Sango ezt kimondta, a lányok kissé megkönnyebbültek, majd másik szellemírtó társuk segítségével felültek mindnyájan Kirara, így elfogadva ezt a váratlanul jött segítséget. Szerencsésen el is szálltak az erdő felé.

– Köszi, hogy elviszed innen őket. Úgy is csak útban lennének. – már be is ugrott a démonok közé. – Szélborda! – amint ezt kimondta, az összes erdei szellem elpusztult a Tessaiga hatalmas erejének köszönhetően. – Ez nem volt valami nehéz. – majd visszasétált a többiekhez.

Kagome amint meglátta a lány sérülését, haladéktalanul neki is kezdett a seb kezeléséhez, persze miután a fiúkat elküldte gyógynövényeket keresni. Nem is kellett sokáig várni rájuk, ugyanis a környéken rengeteg gyógyhatású növény megtalálható. Miután lekezelte a sérülést velük, és még néhány modern orvossággal, bekötözte azt. Ez idő alatt Sango és Miliko visszavették hétköznapi ruhá-jukat. Amint Inuyasha is megérkezett, óvatosan hátára vette a lányt, és a csapat a két idegennel együtt elindultak Kaede faluja felé.

– És mond csak Miliko, tényleg van nálatok egy szilánk a szent ékkőből? – kérdezősködött a fél-szellem.

– Igen, van egy a birtokunkban. – felelte rá a lány, ki éppen barna haját igazgatta.

– Akkor add csak ide!

– Még mit nem! Keressetek magatoknak! Bár néha szívesen megválnánk tőle… Ez a kő sok bajt okoz. – gondolkozik – Ha meg mégis odaadnánk, akkor honnan tudnám, hogy nem használnád gonosz célokra? – sandán a félszellemre tekintett, akin látszott, hogy kissé megsértődött ezen.

– Erre a mi Kagoménk a garancia. – adta meg a válasz a szerzetes. – Lehetne egy kérdésem? – kö-zelebb húzódott a lányhoz, majd hirtelen megfogta a kezét – Lennél a gyermekem anyja?

Ezt a kérdést viszont egy pofonvágás követett, majd a szellemírtó dühösen, de mégis elvörösödve otthagyta Mirokut. Erre a szerzetes olyan „mindig ez történik” arcot vágott. A csapat tagjai ezek után már nem is beszéltek egymással. Útközben több kisebb település mellett is elhaladtak. Mindegyik tel-jesen hétköznapinak tűnt, azonban az egyik fölött különös porfelhő lebegett. Inuyashaék lelassítottak, majd arra lettek figyelmesek, hogy emberek kezdenek kimenekülni házaikból. A félszellem szokása szerint oda is rohant volna egy jó csatát remélve, ha Tenshi nem szól neki, hogy ő is itt van.

– Szerintem először el kéne vinned Kaede anyóhoz, és csak utána csatlakozz hozzánk. – mondta a kis rókaszellem, mit egy másodperccel később fejbevágás követett. – Ezt meg miért kaptam?

– Te csak ne okoskodj! … Rendben, elviszem a faluba, majd utána küzdök, de akkor nem tudtok megállítani, és ígérem, nem leszek kíméletes azzal a valamivel!

– Sokat beszélsz Inuyasha. Inkább indulj már! – kiabált vissza Shippou.

– Gr… Remélem jól kapaszkodsz! Sietni fogok, ezért fogj erősen.

– Akkor mi meg induljunk, a falusiaknak szükségük van ránk! – mondta sietősen Kagome, miután a félszellem elugrált a sérült szellemírtóval.

Mikor a faluba értek, hatalmas kavarodás fogadta őket. Az emberek menedéket keresve rohangál-tak össze-vissza a házak között. Néhányan megpróbáltak harcolni a homok ellen, mi addigra farkasok alakját vette fel. Ezeket a lényeket viszont nem sebezhette meg fegyver, így aki szembeszállt velük, hamar észrevette, hogy teljesen felesleges az ellenállás. Sokan ezért egy ház felé vették az irányt.

– Ezekkel nem tudunk harcolni! – kiáltotta egyszerre Sango és Miliko, miközben néhány farkast próbáltak szétütni.

– Hagyjátok csak rám! Én majd beszippantom őket! Próbáljátok a falusiakat egy helyre küldeni. – mondta – Mondjuk ahhoz a nagy épülethez. – majd rámutatott arra a házra, ahova már igen sokan bemenekültek. – Oda amint látom, nem tud bejutni a homok. Valami akadály védi. Majd találkozunk.

– Hogy’ értette azt, hogy „beszippantom őket”? – kérdezte meglepődötten Miliko.

– Majd meglátod! – vigyorodott el Shippou, ki ezután otthagyta a lányokat, és elindult a kijelölt menedékhely felé, majd eltűnt a „tömegben”.

A szellemírtók sem álldogáltak ott sokáig, pár pillanat múlva Kagomével az élen ők is a házhoz futottak, közben természetesen terjesztették Miroku utasítását. A hatalmas faépületben nagy tömeg verődött össze. A teremben már-már fojtogató gyógynövény illat terjengett, mivel több helyen is főzeteket, teákat és különféle olajokat készítettek. Szükség is volt ezekre, ugyanis sok emberen kisebb-nagyobb horzsolások, néhol vágott és égési sebek éktelenkedtek. A többségnek már be volt kötözve a sérülése, vagy csak egyszerűen le voltak kezelve a növényekkel, mit néhol halvány foltok jeleztek. A lányok keringtek egy keveset a falusiak között, egészen addig, amíg egy ismerős hangot meg nem hallottak. Ekkor mindhárman próbálták megkeresni a forrását, ami elég nehéz vállalkozás volt, mivel a helyiség már majdnem megtelt emberekkel. Azonban hirtelen eléjük ugrott Shippou.

– Kikyou itt van! Ő látja el a falusiakat. – hadarta el ezt e két mondatot a rókaszellem. – Gyertek utánam!

A két szellemírtó és Kagome nagy nehezen átverekedte magát a tömegen, követve az aprócska

démont, ki könnyedén átszlalomozott a lábak között.

Körülbelül az épület közepén lévő körben térdelt a papnő, egy furcsa emberrel az oldalán. Megosz-tották egymás között a munkát; Kikyou lemosta, majd bekente a sebeket, a szőke fiú pedig bekötözte azt. Mikor a nő végzett az egyik sérülttel, felpillantott, és meglátta a csapat női felét.

– Ti meg hogyan kerültetek ide? – kérdezte a tőle megszokott nyugodt, és barátságos hangon.

– Ez most teljesen mindegy! Tudunk valamiben segíteni? – fakadt ki a reinkarnációja, ki láthatóan meglepődött azon, hogy Kikyou még ilyen helyzetben is viszonylag jókedvű, ráadásul kedvesen szólt hozzá. Ez valamiért nem tetszett Kagoménak.

–Persze! Mindig jól jön a segítség. Foglaljatok helyet, mindjárt hoznak még kötöző anyagot, vizes tálakat, meg Aloe és krebrao olajat, illetve főzetet. – ezzel neki is látott egy újabb ember ellátásához.

Eltelt pár perc, eközben ők is csatlakoztak a papnőhöz. Shippou és Kagome Kikyounak segít, San-go és Miliko pedig az idegen fiatalembernek, kinek nem bírták ki, hogy meg ne kérdezzék a nevét.

– Bocsánat, hogy közbeszólok, de téged hogy’ hívnak? – érdeklődött Sango.

Azonban mielőtt választ kaphatott volna, Miliko közbeszólt:

– És, azt megtudhatnánk, hogy honnan ismered a nagyhatalmú papnőt? Mert amint látom, csak Te segítesz neki, ezért biztos vele vagy…

– Természetesen! – elmosolyodott – Nem olyan régen segített rajtam, én pedig megígértem neki, hogy viszonzom. Azóta vele tartok mindenhová, és ahol lehet, segítek. – itt egy pillanatra abbahagyta, mivel a másik csapat éppen végzett egy férfi horzsolásainak kezelésével. – Egyébként Daisetsu a nevem. Uram! Ha Önnek megfelel, akkor csak ezt a sebet kötöm be, ugyanis a többi helyen csak a bőr felülete sérült meg, bár igaz, nagy felületen. Viszont az ilyen horzsolások akár egy-két napon belül is el tudnak múlni. – majd rámosolygott a már idősebb emberre – De ha szeretné, bekötözöm azokat is…

– Ha azt mondod, hogy nem szükséges, akkor nem kell fiam. – válaszolt a férfi.

Eltelt még néhány perc, mialatt semmi különös nem történt, se ha helyiségben, sem kint, az aka-dály túloldalán. A falusiak még mindig érkeztek a házban, lassacskán teljesen betöltve a maradék sza-bad teret is. Már egyre többen segítettek a kis csapatnak. A félelem fokozatosan kezdett elszállni, pe-dig az épületen kívül még mindig törtek-zúztak a homokfarkasok, jó nagy ricsajt csapva a faluban. Egyszer csak abbamaradt a sokaság bejövetele, és utolsóként berobogott Miroku is, egy rémült fiatal lánnyal az oldalán.

– Emberek! Mindenki itt van? – erre a kérdésre több helyről is érkezet „Igen!” válasz. A szerzetes bólintott a feleletek hallatán, majd megkért mindenkit, hogy senki se hagyja el az épületet addig, amíg nem szól. Ezzel kilépet az épületből, hol távozása után néma csend lett. Miliko Shippouval az ablakhoz sietett megnézni Miroku ígért „mutatványát”. A szellemírtó amint elérte az ablakot, azonnal elhúzta kicsit a függönyt, és felemelte a kis rókát. A leskelődő helyükről tökéletes rálátás nyílt a papra, így annak minden mozdulatát észre lehetett venni.

– Most mit fog csinálni? Mindjárt eléri a homok! Ugye nem lesz semmi baja!? – aggodalmaskodott a lány. Közben egyre erősebben kezdte szorítani Shippout, ki erre elkezdett kapálózni.

– Ne szoríts ennyire! –súgta kissé fulladozva, mire Miliko engedett a fogáson. – Köszi. Nyugi, egy karcolás se lesz rajta. Annyit elárulok, hogy a jobb kezét figyeld.

– Rendben. – elkezdett erősen a karjára bámulni. – Eltelt vagy egy perc, de eddig nem történt sem-mi izgalmas vagy érdekes. Biztos nem csak öngyilkos akar lenni? – találgatott a lány. Amint ezt kimondta, Miroku keze fellendült, mintha a szellemírtó kételkedő szavaira várt csak volna.

Hirtelen hatalmas erősségű szélörvény söpört végig a házal szemben, elnyelve a homokfarkasokat. Miliko hatalmas szemekkel meredt ki az ablakon. Egyszerűen nem hitt a szemének.

– Ezt meg hogyan csinálta? Egyszer csak megjelent az az örvény, és eltüntettet mindent, és… csak a kezét emelte fel! Ez hogy’ lehetséges? – csodálkozott el az előbbi jeleneten.

– A mi Mirokunk tenyerén van egy átok; egy fekete lyuk. Ezzel mindent el tud nyelni, akár minket is, ha akarná. Ezt még egy Naraku nevű félszellem „ajándékozta” neki, vagyis a nagyapjának, és az átok öröklődik. Ezért is kérdezte meg tőled, hogy „Lennél a gyer…”.

– Az az átkozott… Hát neki is ártott már az a szörnyeteg! A falunk, a családunk és barátaink… mindenkit… az ő szellemei gyilkoltak le. – sötét tekintettel lenézett a földre, bár ez nem tartott tovább három másodpercnél, mivel azonnal fel is kapta a fejét, és Shippoura nézett. – Ó, csak eszembe jutott valami. Talán majd egyszer elmeséljük Tenshivel. Szóval ez egy szélörvény?

– Igen. Ahogy mondod. Szerintem menjünk vissza a többiekhez. Mindjárt bejön Miroku is. – vissza is indultak a szoba közepén szorgoskodó barátaikhoz.

Amint elérték a gyógyító csapatot, be is lépett a szerzetes, mit egy kisebb-nagyobb tapvihar követett. A csend hirtelen teljesen megszűnt, a szobában hamar zsibongás támadt.

– Emberek! Figyeljenek ide egy picit! – kérlelte a lakosságot, kik rögtön levettek a hangerejükből. – Mindenki nyugodtan elmehet, a veszély elmúlt, azonban az épületeken jelentős kár képződött, ezért figyelmeztetném Önöket, hogy vigyázzanak a házak közelében. A még el nem látott sérülteken kívül senki se maradjon a helyiségben. Köszönöm. – a hatalmas tömeg pillanatokon belül feloszlott.

Miroku megvárta, amíg a sokaság nagy része elhagyja a termet, majd elindult a lányok felé, kik még mindig szorgosan segítettek Kikyounak.

– Szerzetes, ez igen nemes cselekedet volt tőled. Mindenki nevében szeretném megköszönni, hogy segítettél ezen a falun. – mondta hálásan a papnő.

– Erre bármikor készen állok. Öröm segédkezet nyújtani a bajbajutott embereknek.

– MIROKU! – teljesen váratlanul berontott Inuyasha, kin látszott, hogy valami nagyon feldühítet-te. – Hogy-hogy nem vártál meg? Már kezdtem beleélni magam, hogy itt végre tudok harcolni! – kiabálta mérgesen, majd letette magát Kagomeék elé. – Ki-Kikyou…

– Örülök, hogy végre észrevettél. – mondta sötéten a papnő, és ezzel fel is állt, otthagyva a csoportot. – Amint látom, itt már nincs több dolgunk. – mondta vissza félvállról – Induljunk Daisetsu!

– Rendben úrnőm! Viszlát! – köszönt el mosolygósan a fiú, majd kifutott a házból.

– Hát ez meg ki volt? Nem tetszett a szaga.

– Egy kedves orvos, ki Kikyou segítője. Mit ne mondjak, példát vehetnél róla… Az összes sérülttel végeztünk? – körülnéz – Amint látom igen. Akkor indulunk? – felpattant a helyéről, és kérdőn a többiekre nézett, kik bólintottak a kérdésére

– Felőlem mehetünk Kagome. Amúgy Inuyasha, néhány homokfarkas el tudott menekülni, szóval lehet, hogy még tudsz harcolni ezekkel a lényekkel.

– Na, akkor mire várunk még? – kérdezte Shippou. Induljunk!