A nap épp most úszott le az égről, finoman és lágyan. Néhol meg csillant egy férfi haján ezüstös fénybe festve, a hófehér szállakat. Lassan és méla búsan sétált öt követte egy sárkány ló, egy kis féreg szerű szerezet, és egy kislány aki életvidáman, az úton amin mentek virágokat gyűjtögetett. A rét mellet egy erdő futott, előttük hegyek magasodtak, dacosan figyelve hogy kik tartannak feléjük. Csak a szellem tudta hogy merre is tartannak, a többieket nem is érdekelte, éltek a tudatlanság nyugodt gondolataimban. Yaken (a kis szellem) ahogy sétált magában beszélt és panaszkodott, míg a kislány magában dúdolva tépegette a szebbnél szebb virágokat. De Sesshoumaru már tudta mi fog jönni. Egyre közeledtek egy rejtett kastélyhoz, ahol öccse már ott volt, egy kastélyhoz amely eddig rejtve volt, még a szaga is, egy kastélyhoz ahol Naraku lakott. Érezte vér szagát sok vérét, volt amelyiket felismerte. De nem akart sietni, maga se tudta miért de valami hátráltatta.

Ahogy szemével a mélybe kutakodott, a messzi távolba furcsa dolgot vett észre. Mintha szeméről letűnt volna egy köd oszlop, a táj megváltozott, pislogott egyet. De a táj megint a át színeződött, világos kékben volt minden, de nem tért vissza a szép rét a kegyes hazugság, most már a valóságot látta egy kihalt síkságot egy kis sziklákkal beszórt területet, egy végtelen utat, aminek közepén egy kastély tornyosult. A kékségen túl, a területet tetemek fedték, a vér már felszáradt a kavicsos útról. Sziklák mellet haladt el a tekintélyt parancsoló test. Egy prém követte.

Meglepte a komorság amit a területben vélt felfedezni. Még számára is túl lehangoló volt. Az ég is be volt borulva, sötét szürke felhők kavarogtak, rosszat jeleztek. Sesshoumaru meg akart szólalni de hang nem jött ki a száján. Megakadt a levegőben. A fehéres kékben, amit csak ő láthatott, csak az ő szemének nem volt le fedve. Figyelmeztetni akarta csapata többi tagját hogy várják meg itt. De betűi szavai, a levegőben akadtak. Hátra fordult, és ijedten vette észre hogy nincs senki mögötte. Bár ijedsége nem látszódott rajta az unott rezzenéstelen arc, fedet mindent. Megacélozta idegeit, és arcát, majd tovább indult, tudta egy percet sem vesztegethet. Rájött hogy gyorsítani a kék buroktól nem tud. Ezért lassan haladt egyre közelebb érve a kastélyhoz.

Ahogy ment előre a türelem és nyugodtág kezdet kifogyni belőle, ami nagy szó, mert ő hidegvérét mindig megtudta őrizni. De most hogy nem tudta hova tűntek a társai, és érezve Inuyasha kiontott vérének erős illatát, nem tudott uralkodni magán, próbált megnyugodni, ahogy nagy nehezen sikerült neki, kitörölve fejéből szerettei arcát már az ajtó előtt állt, ami nyitva tárva volt.

Tudta hogy egyenesen egy csapdába sétál, de józan eszét már rég megbolondította egy furcsa érzés, az aggodalom. Belépet.

Csak sötétség volt előtte és háta mögött is. Majd egy furcsa halvány fény csillant meg, követte, de ahogy már épp elérte volna, az messzebb oltódott fel. Kezdte unni ezt a macska egér játékot, ahogy a sötétség ellepte egyenesen bekebelezve. Nyugodtan lépkedett, érezte hűs szellő lágy simogatását az arcán, friss illatokat. Közte volt egy, ami miatt ide tért, öcséjé ami nagyon intenzív volt. Érezte ahogy lép egyet, átlép egy küszöböt, egy tágas kert állt előtte ő meg az elején.

Két férfi küzdött mindegyik bővelkedet a sebekben. A vér végig csurgót már arcukon és minden testrészükön, az egyiken már felső se volt, ott hevert a pórba, koszosan megtépve. Az egyik agresszívan támadott, míg a másik csak védekezett, próbálta kivédeni a feléje jövő támadásokat. Várta hogy elfáradjon Inuyasha, de ő rendíthetetlenül folytatta, már fáradt volt, már nagyon rég. De tudta nem adhatja fel, akkor mindennek vége, és mindenki meghal.

Egy lány állt az egyik falnál, egy szerzetes és egy szellemirtó mellette. Aggódva figyelték, a csatát. Ami mindent elfog dönteni. Egy nagy macska, rajta egy kis rókaszelemmel álldogált nem messze tőlük, ők is figyeltek, és nagyon drukkoltak hogy a jó nyerjen. A lány Kagome szemeibe könnycseppek csillogtak, ahogy nézte hogy vagdossa és szurkálják egyetlen szerelmét. Közbe akart lépni, de tudta nem lehet, akkor csak bajt okozna. Nem mintha így sem lenne az.

Inuyasha ellenfele Naraku. Nehéz küzdelem, már egy ideje megy. A gonosz teste több részből áll. Feje egy emberé, de többi része már csak valami össze tett mócsing. Amit ha levágnak újra és újra vissza nő. Ezt még az ellenfele aki már több tíz sebből vérezve támadja, legerősebb kard csapása se tudja szét szedni. Egy gúnyos vigyor jelenik meg a száján, és a szellemhez fordul.

-         Gondoltam hogy el jössz. – mondta, és csettintet egyet. Mire megjelent Rin Yaken Aun.

-         Milyen jól következtetsz. – felelte unottan. Előhúzta kardját, és neki támadt. Inuyasha csak bambán figyelte az eseményeket.

-         Ha testvéred nem tudott legyőzni, honnan veszed hogy neked sikerül? – nem védekezet, minek? A csápok maguktól elé mentek, megállítva a kék süvítő villámok csapását. Majd újra a testbe forrtak.

Sesshoumaru nem szólt, nem akarta vesztegetni az idejét. Sejtette hogy nem lesz oly könnyű megölni mint gondolta elsőre. Vissza ugrott, Inuyasha és Naraku közé. Onnan figyelt körbe, és megnyugodott amikor Rin szaga nem árulkodott sérülésről. Tekintettével élessen nézte a félszelemet, aki csak vigyorogva állt. Szeme vörösleni kezdett, öt körbe vevő csontok és kövek a magasba emelkedtek, körbe fogva Sesshoumaru testét. De az kiszakadt közülük. Lilla fényként vándorolt el. Úgy is csapódót vissza, bele a földbe, egy nagy kátyút csinálva maga alá. Egy kutya állt mát ott, egy fehér eb, akinek egyik mellső mancsa hiányzott. Morogva, eset neki a férfinek. Nyála csorgót, méreg felhőt képezve, amikor rájött hogy ez Rint is megölheti, megpróbálta vissza fogni.

Amikor a kutya neki támadt Narakunak, az testéhez engedte, és beborította. Így növekedet még. Megölte az állatott, legalábbis azt hitte. Inuyasha csak kábultan figyelte, majd dühösen vicsorított, és Tensaiga, legerősebb támadását indította feléje. Ami ketté vágta a férfit, elszakítva a férfi fejét a többi részétől. A hasa ahova a kutyát kebelezte, mozogni kezdet, majd egy vakítóan fehér gömb tépődött ki belőle. Leszállt nem messze tőlük. Egy szellemé alakult, Sesshoumaru testévé. De nem lélegzet.

Rin sírt, Yaken állt mellette, vigasztalva, de ő maga is bőgött. Először akkor amikor a démont befalták. Most is, mert az nem lélegzet. Inuyasha döbbenten figyelte bátyját, és a kislányt. Aki kiszabadította magát Yaken öleléséből, és a nagyúrhoz rohant. Sírva, hajtotta fejét a mellkasára, miközben átölelte. Könnyei a szellem szívére csöpögtek. Így tudatva, hogy nagyon szerette. Rin ahogy tovább sírt, úgy érezte mintha Sesshoumaru szíve dobogni kezdene. Először elég ritkán, majd normálisan. Rin felkelt róla, könnyei még mindig potyogtak, teste egészében rázkódott. Majd a sama kinyitotta a szemét.

Arany szemeiben sugárzott a tenni vágyás, és a meghatótság, akár hogy is akarta titkolni.
Rin vállára tette a kezét, és a szemébe nézett. Ezzel mindent elmondott, amit mondani akart, és a világra hagyni. Felállt, Inuyashára nézett. Majd Narakura. Elindult Inu felé, de ő nem félt, tudta hogy nem bántani akarja, viszont nem tudta mit is akar akkor.

Mielőtt oda érhetett volna, Naraku egy csáppal ellökte a falhoz Inuyashát, teljes erejéből. Sesshoumaru figyelte a szívdobogását. Lassult, egyre lassabb lett. A szellem tudta hogy hamarosan meghal, már eddig is kimerült volt, és most hogy fejét a falba vágta, tudta hogy neki itt a vég. Gyors volt, kikerülve Naraku támadásait, öccse felé igyekezet, ugyanúgy mint Kagome. De előbb ért oda, kihúzta a kardot, öccse tokjából, és a saját apjától örökölt kardot csúsztatta bele. Tudta hogy ha meghal, az életre kelti. De saját maga végtelen lesz. Ez most nem tudta érdekelni.

Érezte ahogy a Tessaiga ellökné, és égeti, de nem ereszthette. Ötlete támadt, mindig is tudta hogy a kard ő hozzá való, és ezt most meg is akarta tudni. Amilyen gyorsan csak tudott elindult Naraku felé, az csapjaival próbálta félre lökni, Sesshoumaru most csak rá koncentrált így könnyedén ugrált köztük el. Ahogy elérte Naraku fejét, ketté szelte egy könnyed mozdulattal. De az újra össze állt, amikor a földre érkezett. Sesshoumaru farkas szemet nézett vele. Az most már nem nevetett. A démon arca acél volt ahogy nézte, és fürkészte, egyikük se mozdult. Az eső is eleredt, a borús égből. A szellem még így se mozgott, ráakart jönni a másik gyenge pontjára. Az eső friss illatot hozott ki a földből, amire lecsöpögött. Hamarosan zuhogni kezdet, és a szellem már csurom vizesen állt ott mint a cövek. Prém palástja, finoman lengedezet, még így is, lelapulva, össze menve, megviselten.

Kagome sírva futott Inuyasához, ugyanúgy tett mint a kis Rin. Elhalványult arccal sírt a vállán. De ő mást érzet a férfi iránt, máskép ölelte, mint a kislány Sesshoumarut. Ő úgy érezte második apját veszti el. Míg Kagome most úgy érezte a szívét törik darabokra, úgy hogy az többet nem tud majd szeretni. Nem akarta elveszteni Inut. Mellette ült, szerelemmel ölelve. Magához szorítva, az eszméletlen félszelemet. Érezte ahogy egyre jobban leáll a szíve, az ő lelke is így szakadt egyre jobban széjjel. Sírt, egyre jobban, reménykedet hogy a kard megvédi, de biztosra nem tudhatta. Ahogy érezte hogy a szív, amit mindig is szeretett, lassan leáll. Felemelkedet, elengedte, majd oda hajolt hozzá, és egy csókot lehet a szájára. Újra átölelte, teljes szívéből, őszintén.

Amikor Inuyasha érezte hogy újra él, kinyitotta szemét, de gyorsan be is csukta. Látta hogy Kagome öleli, és úgy érezte hogy a lány szereti. Nem akarta hogy az eleressze, így ő maga is átölelte, és mintha a lány sírása enyhült volna. Ez volt élete legboldogabb pillanata, azt akarta soha ne legyen vége. Mozdulni akart, de nem tudott, lehet hogy élt, de ugyanúgy gyenge volt. Szorításában viszont, erő volt, és szeretett.

Sango csak állt és figyelte az össze zagyvált, gyorsan történő eseményeket. Érezte kezén Miroku szorítását, ahogy vissza tartja, attól hogy megölesse magát Narakuval. Mert hogy Kohaku még most sem volt meg, nem látta sehol. Miroku látta hogy mik történek, de nem tudta úgy felfogni mint azok akikkel történnek. Csak azt látta hogy Kagome Inuyasha végre együtt. Azt nem tudta hogy Inu halott volt. Azt sem hogy a kislány azért ölelte át Sesshoumarut mert az is halott volt.

A szellem még mindig összehúzott szemmel fürkészte. Rá jött mit kell tennie. A Kard közölte vele, ugyanazt mint apjának. Fel kell áldoznia magát, a halandókért. Egy halvány mosoly jelent meg a száján. Majd össze gyűjtötte minden démoni erejét, és érezte ahogy apja lelke a kardban van. Ami most már nem égette. Átadta neki mindenét ami volt, minden érzelmét, ami több volt mint gondolható. Ahogy teljes erejéből meglendítette a kardot, egy csatakiáltással fűszerezve azt.

A támadás célba ért, de ahogy az utolsó villám is elhagyta a kardot, Sesshoumaru tehetetlenül rogyott a földre. A sárga villámok amik most kék kísérőt kaptak, porrá égették Naraku testét. Aki nagy fájdalmai miatt egy ordítással búcsúzót mindörökké a világtól.

Sesshoumaru a földön feküdt, holtan, és porrá válva. Amit a szellő lassan kezdet elfújni. Rin megdöbbenten nézte. A démon meghalt, lelkét testét bele adta a csapásba, hogy megvédhesse szeretteit, még öccsét is. Akinek nem mondhatta el, hogy szereti, de nem is mondta volna, csak nem ölte meg, most is megvédte, így fejezte ki. Teste porrá lett, lelkével együtt. A halálba is egyedül ment, és egyedül is élt mindig. Magány volt az ő társa, legalábbis azt hitte. De ott volt Rin aki teljes szívből szerette. Leélt éppen eleget az életéből, 400évig élt. Most hogy halott volt, egy olyan célért amiért az apja, az büszke volt rá. Már ketten voltak a túlvilágban. Feláldozta magát, a lelke mélyén több volt mint amennyit mutatott. Nem egy érzéketlen szellem, ha nem egy olyan aki talán többet tudott bárkinél. Ő a nagy Sesshoumaru nagyúr, képes volt halandókért és másokért feláldozni magát.  Sírján e pár sor fog majd díszelegni: Jobban hasonlított apjára, mint azt képzelte. Magány volt a társa, és szeretett volt benne belül, amit senkinek nem mutatott ki….