A tűz foglyai

Menekülnél, de nem tudsz. Túl akarod élni még akkor is, amikor tudod, semmi esélyed. Mit teszel? Feladod? Vagy kitartasz és elbuksz? Van, aki megmentsen? Vagy csak magadra számíthatsz?

Az események olyan gyorsan pörögtek, hogy szinte elmosódtak és zavarossá váltak. Naraku kastélyában a harc egyre elkeseredettebbé vált. Már csak Inuyasha és Kagome maradt talpon, a többiek harcképtelenné váltak. Inuyasha egyre több és súlyosabb sebből vérzett. Nem tudta, meddig tarthat még ki, hisz érezte, egyre jobban fogy az ereje. Azután…

Naraku kárörvendő kacajával kísérve megnyíltak a föld csatornái, és zubogó láva tört a felszínre. Lángba borult minden. Inuyasha felkapta Kagome -t, és a levegőt szelve igyekezett a lehető legmesszebb kerülni a feltörő magmától. Ám testük hírtelen láthatatlan akadálynak ütközött, ami a földre taszította őket.

      -     A fenébe! –Sziszegte Inuyasha, ahogy feltápászkodott. –Egy pajzs. A Tetsuiga erejével szemben azonban semmi esélye!

A kard pengéje vörösen felizzott, majd Inuyasha egy suhintással pusztító csapást küldött az akadály felé.

A pajzs halványodni kezdett, ahogy a támadás elérte. A következő pillanatban azonban éles fénnyel elnyelte a csapást.

      -     Ez… lehetetlen… - Suttogta döbbenten a félszellem.

      -             Inuyasha! –kiáltotta Kagome, aki úgy tíz méterre állt a fiútól. –Itt van… a pajzs másik vége…

Inuyasha a lány mellé lépett, majd megpróbált tovább haladni. Ám az erőtér visszataszította a talajra.

      -            Talán… a nyílvesszőm áttöri. –gondolkozott hangosan Kagome. Majd a gondolatát tett követte, ahogy az íjára illesztett egy nyílvesszőt és csilingelő hangjával kísérve kilőtte azt.

Vakító fény áradt szét, ahogy a vessző a pajzsnak csapódott. Az akadályon túli táj eltűnt szemük elöl, ahogy átadta helyét egy ódon palotaszerű épületnek. A terem, ahol álltak, magas toronynak tűnt, csak egy csigalépcső vezetett a felsőbb szintek felé, boltíves ajtókon át.  

-         Ez csak egy illúzió. –mondta Inuyasha.

-         Biztos vagy benne?

-         Egy másodperc alatt áttöröm, abban vagyok biztos. –húzta fel az orrát dühösen a félszellem, majd ostrom alá vette a pajzsot. –Rajtam ugyan nem fog ki!

Ám próbálkozásaival csak azt érte el, hogy még jobban kifáradt. A fal nyomát sem mutatta, hogy meggyengült volna.

      -     Akkor- is- lenni- kell- valami- kiútnak!- lihegte Inuyasha, minden egyes szavának nyomatékot adva egy csapással. Azonban a gyengeség, ami ellen annyira küzdött, lassan átvette felette a hatalmat, ahogy térdei lassan összecsuklottak alatta. –Kell, hogy legyen… valami megoldás…

                                                              ***

A láva lassan elborította a legalsó szintet, ahogy tompa, kísérteties zúgással a toronyba tört. A pár egyre feljebb menekült a perzselő forróság elől. A bútorok lángra kaptak. Hátborzongató vöröses derengésben fürdött körülöttük az ódon kőfal. De valahogy sem Inuyasha -nak, sem Kagome -nak nem volt kedve borzongani. Inuyasha a második réteg ruhát is levette magáról. A felforrósodó levegő egyre jobban kezdte égetni a bőrüket.

      -     Meg fogunk halni. –szólalt meg hosszas hallgatás után Kagome.

      -     Ugyan már, ez ostobaság! –Csattant fel Inuyasha. –Nem tudom elhinni, hogy ilyet mondasz. Pont te.

      -     Ez csak a szomorú igazság. Nincs mit tenni. Innen lehetetlenség kijutni.

      -     Ez nem mondhatod! Nem akarhatod föladni!!! Valamilyen kiút biztosan van!

Ahogyan Kagome bús szemeibe tekintet, valahogy elhalványodott tekintetében az a megingathatatlan dac, amely most mégis megtört.

-         De… akkor…

-         Sajnálom…

-         Ne sajnáld…

A levegő még tovább forrósodott, ahogy lustán szállingózó pernye vegyült bele. Még feljebb menekültek. Ám a forróság nem hogy csökkent volna, hanem még inkább fokozódott.

      -     Nem tudom, miért kellett ennek így történnie. –Szólalt meg óráknak tűnő hallgatás után Inuyasha.

      -     Mire gondolsz?

Inuyasha lassan átölelte a lányt, ahogy folytatta.

-         Nem így képzeltem ezt a beszélgetést. Holdfény… néhány szál virág… semmiképpen sem Naraku gyilkos börtönében. De azt hiszem, most már mindegy, hol mondom ki.

-         Micsodát?

-         Hogy szeretlek. –válaszolta Inuyasha.

Kagome elmosolyodott.

-         Pont erre számítottam. –mondta a lány.

Majd verejtékben fürödve egymásba fonódtak karjaik. Ajkuk szenvedélyes csókban forrt össze.

-         Most már semmi sem számít. –suttogta Kagome. –Bármit megtehetünk.

-         Bármit?

-         Bármit.

Bizsergető érzés futott végig hátukon, ahogy lassan lehúzták egymásról a megmaradt ruhadarabokat is…

                                                            ***   

A zúgó morajlás egyre csak hangosodott. A falakon táncoló vörös fénycsóvák már a mennyezetig csaptak. A párkány, amin eddig menedéket találtak, most porrá hullva zuhant a forró magmába. A torony védőpajzsa gyengülni kezdett.

      -     „Talán mégis… ki tudunk jutni… talán… mégis van még remény…”

A fa gerenda, amin éppen álltak, felgyulladt és recsegve kettétört. Éles sikoly hatolt Inuyasha fülébe.

Nem látta Kagome –t sehol. Mintha egyszerűen eltűnt volna. A legrosszabbtól tartva lenézett a fortyogó magmába, ám nyomát sem látta, hogy a lány lezuhant volna.

Majd…

Halk suttogást hallott, mit szinte elnyomott a morajlás. Inuyasha…

Lelassult a kép… Kagome zuhant a vörös lángtengerbe. Szemében elképzelhetetlen rettegés tükröződött, ahogy zuhant, csak zuhant a halálba…

-         Kagome!!!!!!!!!!!

-         Harcolj… az életedért! – szólalt meg még utoljára a lány. Azután teste belecsapódott a lávába. Égett hús és haj csípő szaga csapta meg Inuyasha -t.

-         Nem… ez nem lehet… ez nem… történhet meg.

Elborzadva fordította el a tekintetét arról a helyről, ahonnan másodpercekkel ezelőtt még szerelmét nyelték el a gyilkos, égető habok. Majd felcsengtek füleiben az utolsó szavak. „Harcolj az életedért!”

-         „Igen. Harcolni fogok! De mégis miért? Már nincs értelme túl élnem ezt.”

Ám ahogy ezt gondolta… a sziklatömb megremegett a lába alatt, leszakadt és zuhanni kezdett. Keze véresre horzsolódott, ahogy a forró kőfalon végigszánkázva kapaszkodni próbált. Körmei felszakadtak, és a sziklába vájtak. Nem bírt megkapaszkodni.

Fel-felcsapó lángnyelvek ölelték körül, leégetve róla a ruhát. Belekaptak hajába, megperzselték bőrét. Látta, ahogy a tűztenger egyre közelebb és közelebb kerül hozzá. Égető fájdalom járta át testét. Majd… emberfeletti kínnal csapódott a forró magmába. És már nem látott… nem hallott… nem érzett…

Émelyítő fájdalom nyilallt az oldalába. Mint egy késszúrás. A kép tisztulni kezdett, ahogy lassan kinyíltak szemei. A csillagos ég látványa fogadta.

-         Hol vagyok? Mi történt? Talán… életben lennék?

-         Inuyasha? Hát magadhoz tértél? –Szólalt meg egy valaki mellette. A hang villámcsapásként érte, ahogy felismerte tulajdonosát.

-         Kagome? Te vagy az? Hát élsz? –A fájdalomról elfeledkezve ült fel, és ölelte magához az elképedt lány. Majd halkan a fülébe súgta. –El sem hiszem, hogy mindketten túl éltük. Soha többé nem hagyom, hogy bajod essen. Szeretlek és mindig szeretni foglak.

-         De… Inuyasha…

-         Csssss, ne szólj –suttogta, és gyengéden magához húzta a lány arcát, majd megcsókolta.

-         „De hát mégis mit művel?!!?” – gondolta döbbenten Kagome. Majd rájött. Eltolta magától a fiút. –Inuyasha. Nem tudom, hogy mi történt, de az nem a valóság volt. Az egészet csak álmodtad.

-         Álmodtam? De hát… Naraku csapdája…

-         Csapdába estünk Naraku kastélyában. Miroku megsérült, de megpróbáltunk kijutni. Aztán megjelent Kanna, és mire észre vehettük volna, visszafordította ellened a Szélbordát. Most már emlékszel?

-         Azt hiszem… igen… - válaszolta Inuyasha, ahogy az emlékek visszatértek elméjébe. „Akkor ez az egész… csak álom volt? Nem haltunk meg. De mégis. Miért álmodtam mindezt?” Ám töprengéséből kiszakította egy hang. 

-         Inuyasha?

-         Igen?

-         Ez a csók… ezt komolyan gondoltad?

-         Hogy érted? Hát persze! Hm… - Feje azon nyomban céklavörös színt öltött. Elfordította a fejét.

-         Csak azért, mert sejtem, mit álmodhattál. Meghaltunk, igaz?

-          Igen. –Válaszolta a fiú, de még mindig nem nézett a szemébe.

-         És te bevallottál minden? Hogy szeretsz?

-         Igen. – felelte a félszellem, és végre újra találkozott tekintetük. – Szeretlek, és ezt tényleg komolyan mondom. Nem csak az álom hatására.

-         És mi lesz Kikyou –val? Őt már nem szereted?

-         Kikyou? „Valóban, Kikyou…” – gondolataiban felszínre került a papnő arca, amikor a holdfényben állva fogadtak hűséget egymásnak. Mikor azt hitte, elárulta őt, és bosszúból ellopta a Szent Ékkövet. A nyílvessző, mely 50 évre a Szent Fához szögezte. Az utolsó arc, amit látott, Kikyou, ahogy vérben fürödve, de elszántan védelmezte a rá bízott kincset. Akkor gyűlölte. Ám később, mikor visszatért… Kusza érzések kavarogtak benne. De most mégis. Ez a kép elmosódott, és felszínre bukkant egy másik. - Kikyou… az már túlságosan is rég volt. Azóta minden megváltozott. Ő már a múlté. Akkor régen szerettem őt, de túl sok év telt el azóta.  Már nem őt szeretem. Hanem téged.

-         Én is… szeretlek. Inuyasha.

„Az egész csak álom volt. De mégis mindent megváltoztatott. Az életem már soha nem lesz olyan, mint régen. De nem az álom miatt. Mert most már Kagome itt van mellettem. És soha nem akarom elveszíteni…”