Mindjárt 2.

Félember?

Az ékkő széttörése után nem sokkal elkezdett alkonyodni. Ezalatt az erdő mélyén valamelyik kis falunak az orvosa éppen kertjében dolgozott, amikor az egyik szilánk a friss salátájában lan-dolt, majd kicsit később koppanás hallatszott, egy másik pedig házának falába fúródott. Az ifjú rögtön oda is sietett a növényéhez és az épülethez. Amint fölvette mindkét kődarabot, rögtön feltűnt neki, hogy ezek nem egyszerű szilánkok. Ezért bevitte az otthonába őket, majd gyertyát gyújtott, és előkotort a sarokból egy régi botot. Ennek a sétabotnak a feje egy üreges gömb volt, amibe Daisetsu beletette a szilánkokat, majd visszarakta a helyére. Ezután leült a világossághoz, és elkezdett vacsorázni. A gyertya fénye aranyszínűre festette szőke haját, égszínkék szemében, mint a víztükrön játszott a lángja. Ez a békésen lakmározó fiú nem is sejtette, hogy mekkora veszély fenyegeti őt, és kicsinyke faluját. Egy sötét árny, mi a fák között keresi áldozatát, s minek szintén az ékkőre fáj a foga.

Éjjel tizenegy tájban az erdőben ólálkodó fekete ködnek látszó szellem vörös szemét fel-fel-villantva fokozatosan közelebb lebegett a házhoz, majd mintha füst lenne, beszivárgott a szobába. A fiú ezt csak akkor vette észre, mikor már késő volt, így egyedül csak arra volt röpke ideje, hogy felkiáltson. A szellem süvítő hangot adva megszállta Daisetsut. Erre az orvos szomszédja átjött, betörve az ajtót, mit sokadik kopogásra sem nyitott ki az ifjú. Mikor bejutott a házba, a fiú félig felülve az ágyában volt, és fogta a fejét. Miután hozzászólt az ember, felemelte arcát, miről sugárzott a gyilkolási kedv. Szeme vörösre változott, és egy pillanat alatt megtörtént az, amire józanésszel sohasem vállalkozott volna. Az asztaláról hirtelen lerántotta azt a kést, amivel felvágta étkét, a szomszéd háta mögé került, akin addigra eluralkodott a félelem, majd leszúrta a tehetetlen férfit. Erre egyre többen ébredtek fel, mivel a szomszéd eget rengető kiáltással távozott el az élők sorából. Az emberek sorra kijöttek házaikból, majd amint meglátták orvosukat (aki ad-digra szerzett egy kardot valamelyik támadójától), rögtön elkezdtek menekülni mindenfelé. De, ez mind hiába volt, mivel mindenkit elért a végzete aznap éjjel. 

Reggel a falu körüli levegőben erős vérszag terjengett. Daisetsu, házának teraszán, az utca fe-lőli oldalon ült, és meredt a semmibe. Egyáltalán nem értette, hogy mi is történt vele, mivel a szellemnek csak éjszaka van hatalma felette, ezért az éjjeli eseményekre kicsit sem emlékezett.

Körös-körül a falu területén holttestek voltak szanaszét hagyva, az épületek fala, és a föld tele volt vértócsákkal, foltokkal. A fiú zöld kimonófeslője, és kék színű nadrágja is csupa vér volt. Az orvos, miután erőt vett magán körbejárt a településen, közben teljesen elszörnyedt a látvány miatt.

Mikor a házak között sétált, észrevett egy ép hordót, ami „sírt”. Ez felkeltette a figyelmét, e-zért odament hozzá. Azonban a hang elhalt, kicsit csend volt, majd egy kislány futott ki mögüle.

– Várj! Mondj el mindent, hogy mi történt itt! – azonban az ijedt gyermek továbbfutott. – Ne menekülj el! – látva, hogy a lánynak nem áll szándékában visszafordulni, ezért Daisetsu vissza-ment a lakásához, és ismét leült a teraszra…

A megrémült kislány egyre csak beljebb és beljebb futott az erdőben, egészen addig, míg bele nem ütközött valamibe. Mikor könnyes szemeivel felnézett, egy fehér nadrágot látott meg, minek jobb szára térdig kék színű volt. Majd feljebb emelte tekintetét, és egy kardtokot pillantott meg, mi sárga kötővel volt egy derékhoz rögzítve. A felsője fehér, narancssárgás-piros színű, virág mintával díszítve. Halvány arcát két-két bordó csík szelte át. A lány haja hullámos, világos aranyszínű, milyet még sosem látott azelőtt. A nő tekintete nyugodt, kedves, de magabiztos, és erőt sugárzó volt, mire megnyugtató volt ránézni. Most, hogy így teljesen végigszemlélte az alakot, a kislány már nem akart elfutni.

– Máskor vigyázz egy kicsit jobban! – mondta a nő és leguggolt a gyermek elé. – Most pedig mondd el, hogy miért pityeregsz. Tőlem nem kell félned, hallgatlak! – majd rámosolygott a lány-

ra. – De, mielőtt elkezdenéd, mondd meg, hogy hogy’ hívnak! Én Akemy vagyok.

– A nevem Lin. – szipogta a kislány. – A falum orvosa miatt sírok, mivel tegnap éjjel teljesen megváltozott. Olyan furcsa lett, de nem tudom, hogy miért.

– Hogy’ érted azt, hogy megváltozott és furcsa? – érdeklődött a nő.

– Hát… Éjszaka hatalmas zajra ébredtem. Daisetsu - így hívják azt a fiút - kint az utcán min-denkit, akivel találkozott megölt! Még a mostohaanyámat is! Az összes embert a falumban! Egye-dül én menekültem meg, a többiek mind meghaltak…

– Oda tudnál vezetni a faludba? Nyugodj meg, nem kell végig velem jönnöd, ha félsz.

– Rendben. Jöjjön utánam! – Majd elindult az éjjeli szörnyűség helyszíne felé, bár kissé bi-zonytalanul.

Mikor már nagyon közel voltak a néptelen településhez, a kislány megállt, letelepedett egy fa mögé, onnantól nem ment közelebb. Akemy ezért egyedül folytatta tovább rövidke útját. Fél percen belül el is érte az orvost, ott állt szemtől szemben vele. A fiú nem tűnt veszélyesnek, azonban az erős vérszag, és gonosz aura, ami körüllengte, mégis ijesztővé tette valamennyire. Néma csend, csak a szellő lengedezik. A két „fél” egy ideig szó nélkül nézték egymást, míg a szellem meg nem szólalt.

– Hallottam mi történt itt. Az a lány, akit teljesen megrémítettél elmesélt mindent.

– Ő semmiről se tud! – kiáltott vissza az ember. – Hogyan is tudná, amikor még én se tudom, hogy mi ütött belém! – fakadt ki az ifjú. – Csak arra emlékszem, hogy találtam este két kőszilán-kot, majd elkezdtem enni, lefeküdtem, és mikor felébredtem ez vett körül! – indulatosan körbemutatott. – Elképzelésem sincs, hogy mi történhetett…– majd ismét magába zuhant.

– Két kőszilánkot? Megnézhetném őket?

– Természetesen. Mindjárt ki is hozom őket.

Eltelt pár perc, de az orvos nem találta a botját, mivel az épület berendezése teljesen fel volt forgatva. A szellem közben folyamatosan beljebb sétált.

– Segíthetek? Mert ahogy látom, nem találod őket. Hova, vagy mibe tetted a szilánkokat? –kérdezte segítőkészen Akemy.

– Egy bot fejébe tettem, de mindjárt meglesznek… Itt is van! – előkotort a sarokból egy régi ütött-kopott sétabotot. Nem volt valami jó állapotban, a törmelék súlya kissé megrepesztette a közepét. Az orvos viszont ezt a „sérülést” meg se nézte, rögtön kinyitotta fatámasza fejét. Amint felnyílt a gömb, rögtön rózsaszín fény töltötte be a szobát. Akemy és Daisetsu közelebb hajolt hozzá. A szellem kivette az egyik szilánkot, jól szemügyre vette, majd így szólt:

– Ha jól tudom, ez is a Négy Lélek Szent Ékkövének egy darabja. Nézd csak! – ezzel benyúlt ruhája egyik rejtekébe, és elővett egy ugyanolyan szilánkot. – Látod? – a fiú erre nagy szemekkel nézni kezdte azt a darabot is, ami szintén rózsaszínen felizzott másik részei hatására. – Ebből, és a téged körülvevő démoni aurából arra következtetek, hogy megszállt egy szellem. Ugyanis a youkai-ok amint megéreznek egy ilyen kődarabot, azonnal meg akarják szerezni. Ezt már megtapasztaltam…

– Persze! Hiszen Te is egy szellem vagy!

– Jaj… Én nem akarom erőszakkal megszerezni az emberektől ezeket! Ez legtöbbször a gyen-gébb szellemek taktikája. Tőlem is el akarták egyszer venni. Vagyis a csapattársamtól… – erre szomorúan lenézett a földre – De ez teljesen mindegy! Csak azt szeretném mondani, hogy keresd meg Kikyout.

– Kikyout? Mégis meg tudnád nekem mondani, hogy ő kicsoda? Még sosem hallottam róla.

– Hát igen… Te nem ismerheted. Kikyou egy nagyhatalmú papnő, kire ötven éve rábízták az ékkövet. Azonban szintén fél évszázada megölte egy félszellem. Vele együtt elégették a követ is, azonban úgy egy éve a Shikon no Tama újra megjelent, akárcsak Kikyou. Külsőre: nálam ala-csonyabb, sápadt bőrű, fekete hajú, miko ruhában jár, mint a legtöbb papnő. Mindig körüllengik a lélekrablói. Egyébként meg nagyon fiatal a külseje. Úgy halottam, hogy most a közelben van, in-nen északkelet irányban. Mást nemigazán tudok róla mondani. Remélem ezzel is segítettem.

– Köszönöm. Akkor el is indulnék. – azzal meg is fordult, és már haladt is sietve kifelé.

– Hé, várj csak egy kicsit! Szerintem kéne valamilyen fegyvert is magaddal vinned, meg nem ártana az ékkőszilánkokat is eltenned. – tanácsolta Akemy – És mégvalami: ha ma nem érnéd utol, akkor éjszakára maradj távol az emberektől, mivel nem hinném, hogy megint meg akarod ezt ismételni. – ezzel tovább is állt a szellem.

Daisetsu még egy darabig keresgélt a romok között, míg meg nem találta saját fegyvereit. Felszerelkezett, majd fogta botját, a szilánkokkal, kis táskáját, és elindult.

Az idő már estefelé járt, ezért az orvos elkezdett aggódni, hogy még aznap meg fogja-e találni a papnőt. Szerencséjére a fák között meglátott valami piros-fehéret, így rögtön elkezdett rohanni felé abban a hitben, hogy Kikyout pillantotta meg. Azonban meg kellett félúton állnia, ugyanis a nap lement, és ezért a szellem előtört belőle. Daisetsu térdre esett, a kezén három vörös csík jelent meg, szeme újból megváltozott, és a körmei is kissé megnőttek. Ismét megtörtént az átváltozása, így még az emlékeit is visszanyerte. Miután felegyenesedett, tisztán látta maga előtt Kikyou alak-ját. Mint valami vadállat, mi áldozatára támad, az önuralmát elvesztett orvos elkezdett a papnő felé rohanni. A lány azonban időben észrevette Daisetsut, így volt ideje íját felhúzni, és lőni. A nyíl célba talált, a fiú vállába fúródott, ki azonnal oda is kapott.

  – Átkozott! Hogy’ mersz rám íjat szegezni! – kiáltott rá az orvos, kinek még a hangja is megváltozott.

– Nem önmaga… Ez biztos. Talán egy szellem? Ráadásul egy, vagy két ékkőszilánk is van nála, legalább is a közelében. – gondolta magában Kikyou. – Egy próbát megér a tisztító nyi-lam… Ha nem is szállta meg szellem, akkor se lesz baja tőle. – ezzel ismét ellőtt egy nyílveszőt, viszont ez másmilyen volt, mint az ezelőtti, ugyanis a fegyvert kék és aranyszínű fénycsóva vette körül, mi szemmel látható volt. Amint ez a lövés célba talált, nem sebezte meg Daisetsut, hanem csak áthaladt rajta, mintha semmit se talált volna el. A démont viszont magával rántotta az orvos hasán keresztül. Amint az elszakadt a gazdatesttől, a nyíl erejétől megsemmisült. A fiú ezután rögtön elvesztette az eszméletét. …

Hajnalodott. A madarak már elkezdtek csicseregni a fák ágai között, örülve a hegyek mögött felkelő napnak. A környéken minden nyugodt volt, az orvos pedig eszméletlen. A fiú még mindig nem tért magához, Kikyou azonban végig ott volt mellette, ki addigra már megtalálta ez ékkőszi-lánkokat.

Eltelt tíz perc. Negyed óra, de a fiú még mindig nem ébredt fel.

– Ébresztő! Kelj fel! – a papnő megböködte álomszuszék támadóját, ki végre kinyitotta ég-színkék szemeit. – Már azt kezdtem hinni, hogy sose fogsz felkelni! – erre elmosolyodott a nő. – Én Kikyou vagyok. Megtudhatnám a nevedet?

– Kikyou? Pont téged kerestelek! – rögtön fel is pattant a fiú. – Állítólag megszállt egy szellem! Tudsz rajtam segíteni? Ja, és én Daisetsu vagyok.

– Nyugalom! Már mindent megoldottam. A démon megsemmisült. – mondta – A kezed azon-ban lehet, hogy így fog maradni. – majd rámutatott az orvos karjára.

– Ezt meg hogy’ érted? – először szemügyre vette a bal kezét, majd a jobbot is. Elsőként az tűnt fel neki, hogy a válla be volt kötözve. De, amikor lejjebb emelte tekintetét… – E-ez meg hogyan történhetett? És mik ezek a csíkok?! – kiáltott felháborodottan Daisetsu.

– Ez attól lehet, hogy meglőttem a jobb válladat egy nyílvesszővel. Mikor át voltál változva, a kezeid ilyenek voltak. Úgytűnik, hogy mégis maradt benned a démonból.

– És… az jó, vagy rossz? – kérdezte.

– Még nem tudom. Lehet, hogy csak a külseje ilyen, viszont az is lehetséges, hogy az erőd is megmaradt. De ez teljesen mindegy, mostantól nem kell félned az éjszakáktól. Én mennék. – ez-zel el is indult volna Kikyou, azonban az orvos megragadta a kezét.

– Várj! Hadd háláljam meg neked!

– Ugyan, nincs mit. Kérlek, eressz el.

– Veled tarthatok? – a kérdés közben könyörgő szemekkel meredt a papnőre. – Kérlek! Kö-nyörögve kérlek! Én már semmit se tudok kezdeni az életemmel ezek után!

– Hm. Na jó. Velem maradhatsz egy darabig. De, előre figyelmeztetlek, hogy nem veszélytelen az életem. Biztosan szeretnéd?

– Teljesen biztos vagyok benne! – kiáltotta. – Kérdezhetek mégvalamit?

– Természetesen.

– Meg tudnád nekem mondani, hogy most mi is vagyok igazából? Ezzel az erővel…

– Hát… Nem vagy már egy egyszerű ember, de félszellem se vagy. Legyél mondjuk – gon-dolkodik – félember.